Anya! Anya!

A hangos zokogás közben egyszercsak így kiabál.

Rohanok át.

Megkér, bújjak oda, aludjak ott.

A karomba zárom - néha duruzsolok a fülébe, de inkább hallgatom - pici puszikkal borítom a feje tetejét...

Ha nem is lett a világ legboldogabb emberkéje - de legalább el tudott aludni, és átaludta az éjszakát...

Amikor a legdrágább kincsed a másik szobában zokog...

Szerelmi csalódás miatt...
Nem is tudom, ki szakított kivel...
De zokog...
Igazi mély fájdalommal...
És tehetetlen vagyok...
És majdnem sírok...
És annyira visszapörgetném az idő kerekét...
Amikor még kis pocok volt - ha fájt valami, elég volt a karjaimba zárni, a fülébe duruzsolni, szanaszét puszikálni, és megint ő volt a világ legboldogabb emberkéje ❤

Annyira szeretem ❤

Különköltöztünk

1 hónapja.
Kis lépés az emberiségnek...